Kutatásaink

Az úttérképek fejlõdése    

A „Tabula Peutingeriana" története

Tartalomjegyzék

 

1      Bevezetés- 4

1.1        Köszönetnyilvánítás- 6

1.2        Célok- 6

2      Az „út” fogalma- 8

2.1        Matematikai definíció- 8

2.2        Magyar Nagylexikon definíció- 8

2.3        Mindannyiunk útja- 8

3      Az úthálózat fejlõdése- 9

4      Az utazás- 10

5      Az útleírás- 11

5.1        Az úttérképek- 12

6      A „Tabula Peutingeriana”- 13

6.1        A térkép elnevezése- 13

6.2        Fizikai jellemzõi 13

6.2.1     Méretek- 13

6.2.2     A rajzhordozó: pergamen- 14

6.2.3     A tinta- 16

6.2.4     A térkép arányai 17

6.3        A „Tabula Peutingeriana” elemzése- 19

6.4        Jelkulcs- 24

6.4.1     Egységes jelek- 24

6.4.2     Egyedi jelek- 25

6.5        A feltételezett római alaptérkép- 27

6.6        Az elsõ ismert másolat története- 29

6.6.1     A Colmar-i szerzetes- 29

6.6.2     A térkép megtalálója: Konrad Celtes- 30

6.6.3     Konrad Peutinger 31

6.6.4     A Welser család és térkép kapcsolata- 32

6.7        A késõbbi kiadások- 33

6.8        A kézirat ma- 35

6.9        A felhasználási területek- 36

7      A 2005-ös kiadás- 36

7.1        A szerkesztés elve és folyamata- 37

7.2        Adatgyûjtés- 37

7.3        A terület kiválasztása- 38

7.4        A felhasznált szoftver: OCAD-- 40

7.5        A szerkesztés- 41

8      Eredmények- 42

9      Összefoglalás- 43

10     Hivatkozott Irodalom-- 44

11     Ábrajegyzék- 45

 

 

 

1          Bevezetés

 

„Az út folytonos és névtelen.
Az õs-egyszerûség parányi,
mégse bírja senki leigázni.
Ha fejedelmek, királyok megõrzik:
minden önként behódol nekik.
Ég s föld összecsengne-bongna,
édes harmatot hullatna,
és a nép mind, nem parancsra, megnyugodna.
Hol fellép a rendtartás: fellép a név;
s mert már fellépett a név,
ismerni kell a határokat
s így elkerülni a csapásokat.
Az út e világban,
mint hegyi patak, mély folyóba és tengerbe szakad.”

 

Lao-ce TAO TE KING
Az Út és Erény könyve (Weöres Sándor fordításában)

 

 

 

Omnes viae Romam ducunt - Minden út Rómába vezet

 

 

1.1       Köszönetnyilvánítás

 

Mindenképpen meg szeretném köszönni a segítségét azoknak, akik segítették munkámat: elsõsorban konzulensemnek Török Zsoltnak, aki ráébresztett, hogy a térképek mögött más is lakozik, mint papír és tinta, valamint Klinghammer Isvánnak, aki felcsillantotta bennem, hogy ne csak egyszerû térképszerkesztõ legyek, hanem gondolkodni merõ térképész. Köszönöm Verebi Sándonénak, aki mindig segített kiigazodni a felhasznált irodalomban, és hálás vagyok a tanszék tanárainak, dolgozóinak támogatásukért.

 

 

1.2       Célok

 

A szakdolgozatom címe: „Az úttérképek fejlõdése”. Megírásával az volt a célom, hogy bemutassam az úttérképek fejlõdését az ókortól napjainkig. Ahogyan a mától elkezdtem visszafelé menni az idõben, úgy éreztem, hogy a „Tabula Peutingeriana” titokzatossága egyre inkább rabul ejt. Egy úttérkép, amely másfélezer évig szinte változatlanul megõrizte formáját, használható volt, és ma is használható lenne. Nem tehettem mást, mint hogy az ókori térkép készítõi iránt érzett legmélyebb  tiszteletem jeléül  diplomamunkámat errõl a különleges úttérképrõl írtam.

Mi célja lehet a mai digitális világban egy pergamentekercsre rajzolt térkép beható vizsgálatának? Látszólag felesleges pedig, ha tudnánk, hogy nem is állunk oly messzi tõle. A „Tabula Peutingeriana” alapja egy óriási adatbázis volt, az itinerarium scriptum. Számunkra, még csak most jövel el az a korszak, amikor a térképeinkhez digitális adatokat használhatunk fel.

De van más érdekes, elméleti aspektusa is a hasonlóságnak. A „Tabula Peutingeriana” szerkesztési elve azt mondja, elsõdleges az utak megszerkesztése, utána jön a vizeké. Aztán évszázadokig fordítva tettük, és még napjainkig tart az a szerkesztési szemlélet, hogy elsõ a vízrajz, utána a síkrajz.

Napjainkat meghatározza a digitális világ, amikor a mûholdas helymeghatározás segítségével a tájékozódás pontossága miatt ismét elõtérbe kerülhet a „Tabula Peutingeriana” szerkesztési elve, azaz elsõk az utak, utána a többi.

A térképet ma is használhatnánk. Ha azonban ma készítenénk egy másolatot róla, a térkép jelenlegi definíciója szerint nem is nevezhetnénk térképnek. Mégis könnyen szerkeszthetnénk belõle egy digitális térképet, ugyanis az elve hasonló a mai autós navigációs térképekéhez.

 

Egy elágazáshoz érve csak az elérhetõ célok lényegesek, a távolságok, valamint az, hogy hol tudnék megtankolni, megpihenni. Az autóban ülve minden keresztezõdés hasonló: van elõre, jobbra és balra.

Azt gondolom tehát, az ókori térkép elemzése a mai kartográfia számára is hasznos eredményeket hozhat.

 

2          Az „út” fogalma

 

^{Ahhoz, hogy valamit elnevezzünk úttérképnek, tudnunk kell azt, hogy mit nevezünk útnak.}

 

2.1       Matematikai definíció

 

^{A matematikusok szerint: a vonalat út -nak mondjuk, ha a csúcsok páronként különbözõek. A fenti definíciót kicsit szemléletesebben úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a G gráf v0 csúcsából út megy vk-ba, vagy az út olyan nyílt vonal, mely sehol sem metszi önmagát [1] .}

 

2.2       Magyar Nagylexikon definíció

 

^{A Magyar Nagylexikon szerint: a közlekedési forgalom lebonyolítására szolgáló, lineáris, épített létesítmény [2] .}

 

 

2.3       Mindannyiunk útja

 

^{Ha van egy célunk, mindig találunk hozzá egy utat. Csak egy fontos elvet kell betartanunk, többen kell rajta járnunk, csak akkor lesz igazán kitaposva az út. Egy térképen csak akkor tudunk ábrázolni egy utat, ha az a valóságban is látjuk. Ha fontossá válik út, akkor többen fognak rajta járni, rangja növekedni fog. Így lesz a csapásból ösvény, szekérútból mûút, országútból autópálya.}

 

 

3          Az úthálózat fejlõdése

 

Európában a fontosabb útvonalak már a prehisztorikus idõkben kialakultak. A bronzkori kereskedelem áruit (réz, ón, arany, borostyán, fajanszgyöngy) is a késõbb ismert útvonalakon szállították.

A szárazföldi közlekedés általában karavánutakon zajlott, ember, ökör vagy szamár vontatta jármûvekkel. A lovon történõ utazás i.e. 2000 körül terjedt el elõször Mezopotámiában, majd Egyiptomban és Görögországban. Ekkor jelent meg a küllõs kerék is. Jelentõsebb útépítés elõször az i.e. VI. században a perzsa birodalomban indult, fõként hadi érdekbõl, de késõbb azt használták egyéb célokra is, s azon szervezték meg a királyi postát is.

A Római Birodalomban nagyon fontos szerepet kaptak az utak. Miért is voltak fontosak? Ahhoz, hogy a birodalom különbözõ helyeire gyorsan el tudjanak jutni, jó minõségû utakra volt szükség.

A rómaiak szerettek utazni is: sok hivatalnok, és fõleg a katonaság hatalmas utakat tettek meg. Ennek a gyorsaságát és a kényelmét nagyban elõsegítette a nagyszerûen megépített utakból álló úthálózat. A rómaiak kb. 100000 km új utat építettek, és a régebbi görög, perzsa és egyéb utakból további kb. 200000 km-t korszerûsítettek. Hatalmas, az egész birodalmat behálózó úthálózatot alakítottak ki.

A Római Birodalom felbomlása után a középkor viszonyai nem kedveztek a közlekedés fejlõdésének. A területi szétaprózódás, a feudális anarchia, a rossz közbiztonság, az utak és hidak használatáért szedett vámok a kereskedelmi kapcsolatok felbomlásához, ezzel a közlekedés visszafejlõdéséhez, az utak nagy részének pusztulásához vezetett. [3]

A közlekedés fõ útvonalai Bizáncon és az arab karavánutakon vezettek Indiába és Kínába. Az európai szárazföldön, valamint a Keleti- és az Északi tengeren a XII–XIII. században a német Hansa-városok szövetsége tartotta kezében az áruszállítást. Ezen a bázison fejlõdtek ki  a merkantilizmus korában, a XIV. századra azok a nagy kereskedõházak (Fugger, Welser, Imhof, Stromer, Coeur), amelyek számos lerakattal rendelkeztek az akkor ismert világban, s így többé-kevésbé állandó útvonalakon közlekedtek.

Az elpusztult római utakhoz hasonló színvonalú elsõ európai közút 1556-ban  épült meg Párizs és Orleans  között.

Az utak építésének legfontosabb céljai a közigazgatás, a hadsereg mobilitása, illetve a kereskedelem kiszolgálása volt. Kik utaztak rajtuk és miért?

 

4          Az utazás

 

Soha az ókorban olyan kitûnõ alkalom nem nyílt a világlátásra, mint a római császárság korában, mikor az óriási birodalom minden zegét–zugát a legkitûnõbb úthálózat kötötte össze egymással. Nem egy római út és híd még ma is használatban van. Az utakat mindenütt feliratos mérföldkövek szegélyezték.

A nagyszerû római úthálózat elnyúlt Britanniáig, Dániáig, Svédország déli csúcsáig, az Északi–tengerig, a Duna mentén –amelyen Traianus pompás hidat veretett – egészen a Fekete–tengerig, Bizáncon át Kisázsia mélyéig; Egyiptomban egészen Etiópiáig, aztán végig Észak-Afrikán be a Szaharáig, s nyugatra egészen az Atlasz hegységig. Görögország és általában a Balkán félsziget talán még ma sincs oly pompásan ellátva utakkal, mint volt a rómaiak korában.

Elsõsorban azok használták az utakat, akik építették: a katonaság. Ahhoz, hogy a légiók háború, vagy lázadás esetén gyorsan a birodalom bármely pontján lehessenek elengedhetetlen volt az úthálózat.

Fontos volt továbbá az út a kereskedõk számára is. Így gyorsan be lehetett szerezni azokat az árucikkeket is, amelyek a félszigeten nem voltak (pl.: különféle érceket, bõröket, prémet, borostyánkövet). Sokszor ezek a kereskedelmi útvonalak a birodalom határai túl is folytatódtak pl.: a Balti-tengerig érõ „Borostyánkõút”, melynek egy darabja hazánkon is vezetett. A birodalomtól keletre fekvõ területek megismerése csupán kereskedelmi szempontból volt igazán jelentõs Róma számára.

Voltak, akik csak kedvtelésbõl utazgattak – persze a gazdagabbak közül. Néhányan divatos fürdõhelyekre látogattak el, ahol szállodák álltak a vendégek szolgálatára. A leggazdagabb polgároknak saját tengerparti nyaralójuk volt. A mûveltebbek fontosnak tartották, hogy eljussanak Görögországba, Trójába, vagy Egyiptomba.

A tudomány terjesztésének egyik legfõbb módja a vándorlás volt; némelyik filozófus egész életét úton töltötte, részben azért, hogy tanítson, részben, hogy idegen tudósokkal és tanításokkal megismerkedjék. Általános szokás volt, hogy az ifjúság tanulmányait külföldi fõiskolákon egészítette ki.

Harold Innis a kommunikációs technológiát tekintette a gazdasági és politikai uralom és centralizáció legfontosabb paraméterének. Communication and Empire címû, 1950-ben megjelent címû mûve szerint a térbeli uralom az üzenetek létrehozásához, tárolásához és terjesztéséhez használt technológián múlik. Az egyiptomi királyságokat még a Nílus völgyéhez láncolták a kõbe vésett hieroglifák. A Római Birodalom minden korábbinál nagyobb hódításaiban szerepet játszott a könnyû, utakon és gyors hajókon szállítható papiruszra vetett írás is.

Ezért volt szükség fejlett postahálózatra, mely keresztül-kasul szelte a birodalmat. Ezek részben hivatalos, részben magánlevelezéseket juttattak célba. A rengeteg idevágó ókori adatból elég annyit megemlítenünk, hogy az állami posta átlagos sebessége óránként 15 km volt. A postaállomásokon gyorsírókat lehetett  bérelni, akinek az utas diktálhatott, és a legközelebbi állomástól gyorsfutárral lehetett a címzetthez eljuttatni. Az utak segítségével közlekedtek a futárok (cursus publicus), és így jutottak célba a közigazgatási rendeletek.

A távolság mérése a Forum Romanumon elhelyezett elsõ mérföldkõtõl indult, a milliarium aureumtól, és a fontosabb utak mentén mérföld-jelzõkövet állítottak, amelybe belevésték, milyen messze van az elõbbi településtõl. A távolság mérése római mérföldben történt, amelynek hossza 1478,5 méter, (azaz ezer kettõs lépés) (millia passum) volt.

 

 

5          Az útleírás

 

A Római Birodalom katonai erejét a határokhoz vezetõ, szilárdan megépített, kikövezett hadiutak, jól megépített hidak és a közlekedést segítõ útleírások (itineráriumok) nagyban növelték.

A birodalom alapját képezõ hadseregnek a gyors mozgatása az egyik állomáshelyrõl a másikra létfontosságú volt. A logisztika megszervezéséhez szükségessé vált leírni azt, hogy hól lehet lovat váltani, a pihenõállásokat, településeket, valamint azok közti távolságát, valamint az útelágazásokat.

Ezek összefoglaló neve az itinerarium scriptum – írott útleírás, illetve itinerarium adnotatum – magyarázattal ellátott útleírás. Az itinerariumok adatait folyamatosan bõvítették, ahogy nõtt a birodalmi útrendszer. Ezek közül több is fennmaradt.

Ilyen az Itinerarium Alexandri, amely Nagy Sándor perzsiai hadjáratának útvonalát ismerteti.

Az Itinerarium Hierosolymitatum a Burdigala (Bordeaux) és Hierosolyma (Jeruzsálem) és a kisázsiai Heraclea (Eregli)- Róma- Mediolanum (Milano) útvonalakat írja le, középkori keresztény zarándok által készített kivonatán maradt ránk.

Az Itinerarium Antonini a legteljesebb fennmaradt ilyen kalauz, mely a IV. század folyamán készült.

A csak írásos kalauzok nem elégítették ki a felhasználókat, ezért igény lett a gyors áttekintést szolgáló rajzolt térképi változat iránt.

 

 

5.1       Az úttérképek

 

A Római Birodalmat bemutató úttérképek (itenerarium pictum) nem maradtak meg, mégis van elképzelésünk róluk, ugyanis készült egyikrõl egy másolat, amelyet „Tabula Peutingeriana” -nak (Peutinger-táblának) nevezünk.

Egy ismeretlen ravennai kartográfus azt írja le, hogy az Itinerarium készítõje, vagy másolója egy Castorius nevû római gromaticus volt, aki talán a IV. században élt, ez azonban nem bizonyítható.

Az I. századi eredetre is találtam utalást, van olyan vélemény, hogy az alaptérkép M.V. Agrippa által készíttetett, a Római Birodalom felmérése alapján szerkesztett. A Mars-mezõn felállított óriási térkép nem maradt fenn.

 

 

6          A „Tabula Peutingeriana”

 

1 . ábra A „Tabula Peutingeriana” teljes hosszában

 

6.1       A térkép elnevezése

 

A térképet a szakirodalomban „Tabula Peutingeriana” név alatt lehet megtalálni a legnagyobb gyakorisággal, ennek pontatlan magyar változata a Peutinger-tábla elnevezés, ugyanis a „tabula” szó megfelelõje nem tábla, hanem inkább térkép. A feltételezett római szerkesztõje után nevezik még „Castorius világtérképének”, noha a Castorius-eredet nem bizonyított. Azonban az, hogy nem világtérkép az egyértelmû. Ma Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Österreichische Nationalbibliotek) „Codex Vindobonensis 324” név alatt õrzik.

A térkép nevét tulajdonosa, a kor mûgyûjtõje az augsburgi Konrad Peutinger után kapta.

 

6.2       Fizikai jellemzõi

 

6.2.1       Méretek

 

A fennmaradt változat 682 cm hosszú és 34 cm széles. A 11 oldalnyi pergamen teljes magassága 34 cm, de szélessége 59 és 65 cm között változik. Ha a középértéket vesszük, ami 62 cm, akkor a térkép teljes hosszúsága 6 m 82 cm.

 

6.2.2       A rajzhordozó: pergamen

 

A térképet pergamenre rajzolták. A pergamen állatbõrbõl készül. A késõ középkorban a pergamenkészítõk majdnem minden város kézmûvesei közt megtalálhatóak voltak. A mindennapi szóhasználatban a pergamen és a vellum ugyanazt a dolgot jelentette. A pergamen szó maga (a középkori latinságban pergamenum), Pergamon városáról kapta a nevét. A városállam királya, Eumenész találta fel, legalábbis Plinius szerint, a pergament a Kr. e. 2. században, egy kereskedelmi blokád után bekövetkezett papiruszhiány következtében. A pergamen rendkívül tartós anyag, sokkal inkább az, mint például a bõr. Ideális körülmények között akár évezredekig is megmarad. A jó pergamen lágy, vékony, bársonyos tapintású és könnyen hajtogatható.

A vellum szó a francia veau („borjú”) szóval közös eredetû, és a latin vitellus-ra vezethetõ vissza: eredetileg tehát kizárólag a borjúbõrbõl készült pergament nevezték vellumnak. Azonban nagyító és a dermatológia alapos ismerete nélkül gyakorlatilag lehetetlen megkülönböztetni egymástól a különbözõ állatok bõrébõl készült pergameneket.

A pergamenkészítés lassú és bonyolult folyamat. A korai leírások hangsúlyozzák, mennyire fontos a jó minõségû bõr kiválasztása. A középkorban a falusi állatállomány jó része valószínûleg állandóan szenvedett a kullancsoktól és különféle betegségektõl, s ezek a pergamenkészítés számára elfogadhatatlan nyomokat hagytak volna a bõrön. Amikor a pergamenkészítõ megfelelõ bõr után kutatott a cserzõknél, valószínûleg arra is figyelt, milyen színû volt az adott állat gyapja vagy szõre, mivel ez is befolyásolta a végtermék minõségét. Fehér juhok vagy tehenek bõrébõl általában fehér pergamen készülhetett, míg a pergamenkészítõk által a legjobban kedvelt és legjellegzetesebb barnás árnyalatú pergamenek foltos vagy barnás tehenek vagy kecskék bõrébõl készülhettek.

A pergamenkészítõ elõször, egy korabeli leírás szerint egy álló nap és éjjel mosta a kiválasztott bõrt tiszta hideg vízben, vagy, egy másik leírás szerint addig „amíg elég tiszta nem lett”. Ahogy a bõr természetes bomlási folyamatai megindulnak, a szõr is kihullik. A melegebb éghajlatú országokban ennek eléréséhez a nedves bõrt egyszerûen kiterítették a napra. Ennél gyakoribb eljárás volt azonban, hogy fa- vagy kõmedencékben a bõrt beáztatták mész és víz keverékébe háromtól tíz napig terjedõ idõre. A vizet naponta többször megkevergették egy farúddal. Ezután egyesével kiszedték a csúszós, nedves bõröket, és a szõroldallal kifelé egy görbülõ fafelületre fektették. A pergamenkészítõ ekkor levakargatta a maradék szõrt egy hosszú, hajlított pengéjû kés segítségével, melynek mindkét végén volt egy fafogantyú. Az így elõbukkanó bõr rózsaszín volt ott, ahol az állat szõre fehér volt és sárgás-barna ahol az állat szõre barnás színû volt. Ott ahol csak lehetséges volt, a bõr külsõ rétegét is eltávolították. Ez az oldal volt az úgynevezett szõroldal. A megtisztított irhát ezután még két napig tiszta vízben áztatták, hogy kimosódjon belõle a mész.

A mûvelet második fázisában vált az irhából tulajdonképpeni pergamen. A folyamat legfontosabb része a keretre való kifeszítés közbeni szárítás volt: az utolsó öblítés után még nedves és csúszós irhát fakeretre feszítették, mely többé-kevésbé szögletes formájú volt. Az irhát nem szögelték fel a keretre, hiszen szárítás közben zsugorodott, s a szögek feltépték volna a készülõ pergament. A keretet is többször használták fel, s emiatt sem jöhetett szóba a többszörös szögelés. Ehelyett a pergamenkészítõ a következõ módszert használta. A kereten körben állítható kis pöckök sorakoztak. A pergamenkészítõ fogta a bõrt, és egyenlõ távolságokra az irha lágy szegélyére kis kavicsokat helyezett, melyeket az irhával egybecsippentve zsinórokkal körbetekert. A zsinórok végeit a kereten lévõ pöckökre erõsítette, melyeknek elforgatásával szabályozhatta a feszítés mértékét, míg az irha teljesen rá nem simult a keretre. Ahogy az irha egyre jobban száradt és nyúlt, minden kis vágás vagy szakadás mely a szõrtelenítés vagy vakarás közben keletkezett, kerek vagy ovális lyukká növekedett. [4] Ilyen jellegû lyukakat találunk is a térképen.

A térkép egy sérülése miatt hiányzik Írország és Spanyolország. Hogy a további sérüléseket megelõzzék, a kéziratot feldarabolták 11 különálló szelvényre. Ezzel kapcsolatosan csak egy kérdés merül fel, azaz eredetileg nem valószínû, hogy egy pergamenre készül, a pergamen valószínûsíthetõ maximális méretei miatt.

 

6.2.3       A tinta

 

A tintákat alapvetõen két teljesen különbözõ csoportra oszthatjuk. Az elsõ az ún. széntinta, melyet vagy faszénnel, vagy lámpakorommal készítettek, ragasztó adalékanyag hozzáadásával. A másik a gubacstinta (leggyakrabban vasszármazék adalékkal), melyet tanninsavak és vasszulfát hozzáadásával kevertek tintává. Ez utóbbi fajta is igényli a ragasztó hozzáadását, ám inkább csak mint sûrítõanyagét. A fekete szín ebben az esetben kémiai reakció eredménye. Mindkét típusú tintát használták középkori kéziratoknál, de a széntinta a leggyakoribb az ókortól kezdve egészen a XII. századig. Gubacstinták elõfordulnak ugyan már a III. században, de készítésükre az elsõ leírást Theophilus XII. századi híres mûvében találjuk. Ez után az idõ után a receptek között rendszeresen elõfordulnak ez utóbbi tintafajta készítési leírásai. Mi több, valószínûleg az összes késõ középkori kódex ezzel a tintával íródott. A recept igen érdekes: az elsõdleges alapanyag a tölgyfagubacs, mely akkor jön létre, amikor a gubacsdarázs petéjét egy fejlõdõ tölgyfarügybe rakja, s a lárva körül kialakuló lágy, halványzöld almaszerû kitüremkedést nevezzük gubacsnak.

A kék és zöld tinták, bár léteztek, sokkal ritkábban fordulnak elõ; a vörös tinta volt a második leggyakrabban használt a tinták közül, amelynek használata már az V. századtól kimutatható, és egészen a XV. századig virágzott. A vörös tintát õrölt higany-szulfátból készítették tojásfehérje és arab mézga hozzáadásával. A másik elõállítási módhoz a brazilfa forgácsát fõzték össze ecettel és arab mézgával. A brazilfa nem csak dél-amerikai növény: Brazília azért kapta ezt a nevet, mert felfedezõi tömegesen találkoztak a számukra az európai tintagyártás egyik anyagaként már ismert fafajtával. Ha túl korán szedték le õket, összezsugorodtak, akár a rothadó gyümölcs. Ha azonban a bennük lakó lárva rovarrá fejlõdött, lyukat fúrt a gubacson, és távozott: az így visszamaradt kemény héj igen gazdag tannin-és gubacssavakban. Az összegyûjtött üres gubacsokat összetörték, és néhány napig napon vagy tûznél, esõvízben állni hagyták. Az esõvíz helyett néha fehérbort vagy ecetet használtak. Ez a vas-gubacstinta elsõdleges alapanyaga.

A második a vasszulfát, melyet Spanyolországban állítottak elõ vasszármazékokban gazdag talajon fakadó vizek lepárlásával. A XVI. század második felétõl valószínûleg megváltozott ez a módszer: ekkor régi szögekre kénsavat öntöttek, a keletkezõ folyadékot leszûrték, és a szüredéket alkohollal keverték (ez egyben magyarázat lehet a korai modern korszak tintáinak savasságára). A vasszulfátot ezután hozzáadták a gubacsfõzethez és egy fügefa bottal megkeverték. A keletkezõ vegyülék fokozatosan sötétedett be halványbarnáról fekete tintává. Némi porrá tört arab mézgát adtak még hozzá, mint sûrítõanyagot. A középkori tollakat csak ilyen sûrû és ragacsos tintával lehetett használni. Az arab mézga az akáciafa szárított nedve, melyet Egyiptomból és Kisázsiából szállítottak Európába.

A gubacstinta levegõvel való érintkezéskor még tovább sötétedik, ami ideálissá teszi a könyvmásolók számára, csakúgy, mint az a tulajdonsága, hogy kiválóan beivódik a pergamenbe, míg a széntinták elég könnyen ledörzsölõdnek. A gubacstinta ezenkívül áttetszõbb és fényesebb, mint a széntinta.

 

6.2.4       A térkép arányai

 

Lehet, hogy elsõ ránézésre a térkép mérete szokatlanak tûnik, azonban arányai tökéletesek. Számításaim szerint, ha a térkép teljes hosszát felosztom 12 részre, mint ahogy késõbb is megtették, akkor az oldalak és a magasság aránya megfelel az aranymetszés (sectio aurea) szabályának.

Már az ókori munkákban is gyakran találkozunk aranymetszési aránnyal, vagy az azt közelítõ Fibonacci-számok arányával. A középkorban - és ennek örökségeként a reneszánsz nagy mestereinél - az aranymetszés tudatos alkalmazása annak isteni eredetébe vetett hitre vezethetõ vissza, de ez az arány megfelelt az alkotók mûvészi elképzeléseinek és esztétikai értékítéletének is. Az aranymetszés fellelhetõ a késõbbi korok számos mûvészi alkotásán is, ám ennek megjelenését mindinkább tisztán esztétikai szempontok indokolják.

A mûvészetlélektan tudományos módszerekkel keresett választ arra a kérdésre, hogy a különbözõ arányok között kitüntetett szerepet játszik-e az aranymetszés, és ha igen, ennek okai miben keresendõk.

Tesztmódszerekkel végzett vizsgálatokkal kimutatták [5] , hogy a kísérleti személyek közül legtöbben az aranymetszési arányt hordozó, vagy az ahhoz közelálló alakzatokat tartják leginkább esztétikusnak. Ez azzal magyarázható, hogy közvetlen környezetünk, maga a természet ehhez számos mintával szolgál. Ezzel találkozunk számos virág mintázatában, fák leveleinek méretarányaiban, az ágak és levelek elhelyezkedési viszonyaiban. Az emberi testen a köldöktõl a fejtetõig, illetve a köldöktõl a talpig mért távolság az aranymetszés arányát adja meg.

A környezetünk érzékelése és az ahhoz kapcsolódó élmények egész életünkön keresztül hatnak, és e formákra, mintákra, arányokra való ráismerés az esztétikai öröm forrása. Ezek a minták az elõzõ és mai korok mûvészi alkotásaiban is megjelennek, és az ezekhez kapcsolódó esztétikai élmény e formák értékelésének további megerõsítését jelenti. Egyes kutatók szerint az esztétikum kialakulásában a szerzett tapasztalatok mellett genetikai tényezõk is szerepet kapnak, amit azok a kísérleti tények is alátámasztanak, melyek szerint az esztétikai ítéletek a központi idegrendszer örökletes sajátságaira vezethetõk vissza.

A tipográfiában, az aranymetszés szabálya szerint a kisebbik oldal hosszának úgy kell aránylania a nagyobbik oldal hosszához, mint a nagyobbik oldal hosszának a két oldalhossz összegéhez.

 

6.3       A „Tabula Peutingeriana” elemzése

 

 

A térkép tartalma alapján tematikus térképnek nevezhetõ, erõsen generalizált topográfiai alapon. A térkép a Ró­mai Birodalom és a peremterületek úthálózatát ábrázolja Britanniától Kínáig.

Mint tudjuk a térkép nem csak a Római Birodalmat ábrázolja. A birodalom határain túl azonban a térkép elnagyolt. E területeken a nép és tájegységneveken kívül minden egyéb információt elhanyagoltak, mivel a térkép elsõdlegesen a Római Birodalom úttérképe. Keleten a Gangesz torkolatáig terjedõ szárazföldet körös–körül óceáni vízrendszer határolja, amely egyben a szárazföld határának is tekintendõ. A világ maga, Ázsiában a nyugati tájegységekre, Afrikában pedig az északi részre korlátozódik. Európa északon csak a Wesser folyó menti germán népekig terjed, valamint a Kárpátokban élõ szarmata népekig.

A keskeny sávon a tartalmat észak–déli irányban csak erõsen (van, ahol tízszeresen) „összenyomva” tudták ábrázolni. A sáv közepén elnyújtva az itáliai félsziget található. Tõle északra illetve délre szintén nyújtva Európa törzse ill. Afrika északi része található. A Földközi-tenger egy csupán keskeny csatornaként jelenik meg, amelyen csak a szigeteket jelölték be és néhány elzárt nevet tüntettek fel. E torzítás miatt a folyók a keskeny sávként megjelenõ Adriai- és Tirrén-tengerrel párhuzamosan futnak. A térképnek sem vetülete, sem méretaránya nincs.

A tekercsben tárolt térkép szélessége korlátozta a térképrajzolót abban, hogy a térképet a hagyományos geográfiai ábrázolás szerint szerkessze. A reprezentációs tér korlátja nem okozott nehézséget a rajzolónak, hiszen a térkép funkciója lehetõvé tett a megszokott geográfiai rendszertõl való eltérõ, alternatív térábrázolást. A belsõ térszemléletnek megfelelõ, topologikus ábrázolást nem kellett kitalálni, azt jóval a rómaiak elõtt ismerték [6] .

Az eredeti térkép mindenképpen 328 után készülhetett, mert megemlíti Konstantinápolyt. Az úttérkép három, talán császári székhelyet ábrázol: Róma, Konstantinápoly, Antiocheia. E városok ábrázolása emberi alakkal történt.

 

 

2 . ábra Róma

Rómát (V. lap)   egy nõalak jelképezi, magas trónon ülve egyik kezében egy gömböt, a másikban egy hosszú jogart tart. Császári bíborba van öltöztetve. Tõle balra a Via triumphalis nevezetû úton a felirat szerint elérhetõ a régi Szt. Péter bazilika (ad sanctum Petrum).

 

3 . ábra Konstantinápoly

 

Konstantinápolyt (IX. lap) a Boszporusz mellett férfialak jelzi.

 

4 . ábra Antiochia

 

Antiochia lábánál egy folyóvízen ülõ kis alak tûnik fel.

Ebbõl azt a következtetést lehet levonni, hogy a térkép akkor keletkezett, amikor a három város egyidejûleg töltötte be a székhely funkciót, azaz 365-366 környékén. A térképszerkesztõ megemlíti ugyan az alpokbeli Cottius királyságát, mely 63 után nem volt független állam, ebbõl azt lehet feltételezni, hogy régebbi alaptérképeket is felhasználtak a szerkesztéshez.

A birodalmi határok, illetve a nevek írásmódja is ezt támasztja alá. A névrajz részét képezik a rómaiak által a IV. századig megismert népek nevei.

A térkép utakat, városokat, kereskedelmi és egyéb centrumokat, postaállomásokat, zarándokhelyeket tartalmaz.

 

5 . ábra Hegyek és sivatag

 

Hernyószerû halomsorok formájában a jelentõsebb hegyeket, folyókat, tengereket jelöli a felszíni objektumok közül. A térkép fõ mondanivalója a vastag vörös vonalakkal megrajzolt úthálózat. Az ábrázolt úthálózat kb. 70 000 római mérföld hosszúságú, azaz 103 500 km. A térképen ábrázolva vannak a világítótornyok, templomok. A tenger, tavak, folyók zöld színnel, a száraz területek sárgával, a hegyek sárgásszürke és rózsaszín felületû halomsorokkal kerültek ábrázolásra.

Az út menti településeket négy kategóriába sorolták. A három „fõváros” a többi városhoz képest nagyobb, díszesebb és a valódi városképet részben, mûvészi grafikákkal adták vissza. A jelentõsebb városokat kéttornyú házacska jelzi (pl. Siscia, Brigetio, Aquincum). A fõbb katonai táborokat (praetorium), kereskedelmi központokat madártávlati perspektívából ábrázolt erõd- vagy templomrajzok mutatják. A fontosabb katonai táborhelyeket és városi településeket oldalnézetben rajzolt két- vagy háromtornyú épületek jelképezik. A kisebb településeket, pihenõhelyeket, postaállomásokat az utak lépcsõs törései mutatják. Az utak mentén távolsági adatok olvashatók. Akkoriban a futárok kb. 50 római mérföldet tettek meg (74 km). Erdõket is jelez a térkép, facsoportok segítségével.

A névrajz (közel 3900 helységnév) részét képezik még a vizek, szigetek, hegységek, országok, települések megírásai és a rómaiak által a IV. századig megismert népek nevei is. A nevek között szerepel az Olajfák Hegye, valamint olyan feliratok, mint például a Sinai-hegytõl északra „a puszta, amelyben Izráel fiai negyven évig bolyongtak Mózes vezetésével”, a hegy alatt „itt kapták meg a Tórát”, Jeruzsálem városánál „azelõtt Jeruzsálem, jelenleg Aelia Capitolia”.

 

6 . ábra Jeruzsálem és az Olajfák Hegye

 

A XI. századtól kezdve lassan kibontakozott egy Szentföldre irányuló zarándokmozgalom, mely a XIII. században a keresztes háborúkban tetõzött. A Szentföldre igyekvõ zarándokok útbaigazítása céljából másolták le az ókori úttérképet. Mivel a zarándokmozgalom célja a Bibliában szereplõ „Szent Sír” körüli helyek meglátogatása volt, ezért a térképet kiegészítették ezekre a helyekre mutató megírásokkal.

 

7 . ábra Pompei

 

Érdekesség, hogy a térképen ábrázolva van Pompei is, noha azt a Vezúv 79-ben elpusztította. Még az V. század elején felhagyott Germania Inferior (kis római provincia, Köln volt a központja) is szerepel rajta. Tehát a térképnek lehettek régebbi alapanyagai is, készítõje fontosnak tarthatta a térkép minél átfogóbb és gazdagabb információ közlését is.

 

6.4       Jelkulcs

 

A térképrajzoló hat színt alkalmazott. A szárazföldek körvonalai és a feliratok nagy része fekete. Néhány nép és tájegységnév, csakúgy mint az útvonalak és térképjelek egy részre, valamint a hegyek pirossal vannak jelölve. A hegységek jó része csupán pirosan satírozott. A természetes vizeket zölddel jelzik. Bizonyos hegyláncokat és más térképjeleket sárgával jeleznek. A termálfürdõk jelölése kék. Az összes szín szerepel a Konstantinus császár utódainak uralkodás alatti három nagy fõváros térképjelein (Róma, Konstantinápoly, Antiochia).

A jelek két kategóriába sorolhatók: egységes jelek és egyedi jelek.

 

 

6.4.1       Egységes jelek

 

 

Az eredeti kéziratjele	A 2005-ös kiadás jele
		A városok általában a lehetõ legegyszerûbb módon vannak megrajzolva, ezek két kis házzal vannak megjelölve. Két sárga épület, hegyes, piros tetõvel. Egyeseknek közülük lapos, kerek tetejük van, mások inkább egyfajta kastélyszerûségre hasonlítanak
		Jelek, amelyek egy ház távlati (perspektivikus) képet adja, három látható oldallal: a homlokzatéval, az egyik oldalsó faléval és a tetõvel. Az írásos utalások, amelyek rájuk vonatkoznak, félreérthetetlenül jelzik számunkra, hogy ezek a kis épületek vallásos emlékhelyek: keresztény vagy pogány templomok.
		Azon jelek, amelyek termálvizek épületeit jelzik. Négyzet alakú, térben ábrázolt kis épületek, belsejükben kék medence található. A legtöbb kényelemmel rendelkezõ szállást jelezi. A helynév megnevezésében tartalmazza az „aqua”, azaz víz szót.

 

Ezek a jelek bizonyos értelemben ugyan azt a szerepet töltik be, mint a mai modern útikalauzban használt „csillag” jelzés.

  

6.4.2       Egyedi jelek

 

Az eredeti kézirat jele	A 2005-ös kiadás jele

 

 

·               Valamilyen helyi jellemzõt ábrázolnak, mint Posilippo, az alexandriai és boszporuszi világítótornyok, Ostia és Mariana- árokkikötõje, Borvillae-i és Cenumcallae-i raktárak és arzenálok. Ábrázolnak bizánci erõdítményeket, mint az aquileia-i és niceai, a thesszaloniki vagy a nikomédiai.

 

·         Ami a három nagy város jelölést illeti, amellyel Rómát,  Konstantinápolyt és Antiochiát ábrázolják, úgy tûnik, hogy ezek a középkori misekönyvek ikongráfiai rendszeréhez tartoznak.

Az eredeti kézirat jele	A 2005-ös kiadás jele

 

A távolságok római számjegyekkel vannak megadva. Európában egészen a XIII. századig római számjegyekkel számoltak. A római számjegyek a következõk: I, V, X, L, C, D, M (rendre: 1, 5, 10, 50, 100, 500, 1000). A római számírás elve is hieroglifikus, a számjegyek az ötös és a tízes számrendszer keveredését mutatják. A számok leírásánál - a korai idõkben - a rómaiak is az összeadási (juxtapozíciós) elvet alkalmazták: helyi érték nélkül, balról jobbra következnek a mind kisebb és kisebb számjegyek, amelyeknek értékeit összegezve kapjuk a számot. A számjegyek gyakori ismétlésének elkerülésére késõbb használták a kivonás (szubsztrakció) elvét is, ha nagyobb értékû számjegy elõtt kisebb értékû számjegyet írtak.

A térképen egyszerre szerepelnek pogány és keresztény templomok. Nem véletlenül említettük, hogy az eredeti térkép mindenképpen 328 után készült ugyanis egybeesik azzal az idõvel amikor Konstantin császár Róma hivatalos államvallásává tette a kereszténységnek azt a formáját, amit római katolikus kereszténységnek neveznek. Konstantin – aki maga is a napimádó kultusz híve volt – a napimádó pogány vallás népszerûsége miatt már i.sz. 321-ben kiadott egy polgári vasárnaptörvényt. Innentõl egyre gyorsult a bibliai napok tartásának elvetése, amit a Niceai zsinat (i.sz.325) határozatai szerint ekkortól már törvényekkel is szabályozni kezdtek. Így Konstantin volt az elsõ keresztény császár, aki elismerte Róma püspökét az egyház fejének, akit ekkor már „pápának” neveztek, sõt, még egy palotát is biztosított neki. Az említett niceai zsinatot is Konstantin szervezte meg, hogy egyeztessenek egy sor vitatott doktrínát, amelyek megosztották az akkori egyházat. Noha Konstantin ekkor még nem is volt megkeresztelve (csak i.sz. 337-ben, halálos ágyán „keresztelték meg”, fejére vizet öntve) és maradandó híve volt a napimádatnak, mégis nagy részben õ határozta meg, hogy mi válik „ortodox” tanítássá az egyházban.

 

6.5       A feltételezett római alaptérkép

 

Marcus Vipsanius Agrippa (Kr.e. 63-12), Octaviusnak, a ké­sõbbi Augustus császárnak ifjúkori barátja, majd az egyik legsikeresebb hadvezére volt. A földrajzzal ez a katona-politikus úgy került kapcsolatba, hogy Julius Caesar föl akar­ta méretni a birodalom egész területét. A munka Caesar halálának évében elkezdõdött, de Augustus uralkodásának idején folytatták le lényegében az egészet. Agrippa, akit a felmérés végrehajtásával bíztak meg, azonnal megkezdte az anyaggyûjtést, sõt állítólag elõzetes mérések alapján meg­kezdte a világtérkép megrajzolását is. Mint afféle „római típusú tudós” 20 évi kemény, szisztematikus munkával gyûjtötte az adatokat, de befejezni így sem tud­ta nagy mûvét.

Agrippa halála (Kr.e. 12) után másoknak kellett végsõ formába önteni a térképet. Az általa megálmodott mû sajnos nem maradt fenn, csupán leírásokból, utalásokból értesülhettünk róla. Az Agrippa-féle térképezés azért na­gyon jelentõs, mert néhányan ebben látják az összekötõ kap­csot Ptolemaiosz és Hipparkhosz munkái között. A birodalom közigazgatására is jelentõs hatással lehetett. Agrippa munkássága után a Római Birodalom vezetõ tiszt­ségviselõi közül sokan kaptak nagy pontosságú térképeket. Ezek a térképek segítették a hadvezéreket csapataik gyor­sabb mozgatásában, valamint az állami hivatalnokokat és adószedõket a birodalom területén belüli utazásaikban.

Ha feltételezzük, hogy a „Tabula Peutingeriana” alapja az Agrippa-féle térkép, akkor még az is lehetséges, hogy kapcsolat van közte és a Ptolemaios-féle térképhez. Ha ez így van, akkor a római úttérkép elõképe egy olyan térkép lehetett, amelyet Ptolemaios módszeréhez hasonlóan szerkesztettek [7] .

Nagy fontosságú volt az I. és II. század fordulóján a türosi születésû Marinosz tevékenysége (térképészként õ alkalmazott elõször négyzetes fokhálózatot). Az õ feljegyzései említést tesznek egy bizonyos Alexandrosz nevû görög kereskedõ expedíciójáról is, aki Egyip­tomból elindulva eljutott a kínai határ közelében lé­võ Kattigara városába. Ennél az esetnél tehát bizo­nyít­ható, hogy római alattvaló kínaiakkal került kapcsolatba.

8 . ábra a Himalája

6.6       Az elsõ ismert másolat története

 

6.6.1       A Colmar-i szerzetes

 

Noha a Tabula Peutingeriana elsõ kiadásának története jól ismert, ezzel szemben a kézirat származását és eredetét homály fedi. Kutatásaimban több helyen említésre került a térképmásolat elzászi eredete is, mint pl. az Encyclopaedia Britannica [8] -ban, amely szerint 1265-ben az elzászi Colmar egyik szerzetese másolta le 12 pergamenlapra. Valyon igazolható ez az állítás? Véleményem szerint igen. A „Tabula  Peutingeriana”-t valóba a colmari szerzetes másolta. Jean de Colmar 17 éves korában, 1238-ban lépett be a domokos rendbe.  Az 1261-ben Párizsba ment, majd 1265-ben visszatérve Bâle-ba, magával hozott egy 12 pergamenlapra rajzolt világtérképet. [9]

 

Állításaimat az alábbiakkal szeretném alátámasztani:

 

• Bár rosszul írt le jó pár közismert nevet, mégis fel tudta ismerni saját vidékét Argentovaria és Argentoratum környékén két erdõt aprólékos gonddal rajzolt meg, amelyeket minden bizonnyal kolostorának környékén ismert. A Vogézekbeli (Silva Vosagus) és a Fekete–erdõrõl (Silva Marciana) van szó, amelyek egyébként az egyedüli erdõk, amelyek szerepelnek a térképen.
• A három nagy metropolisz, mint Róma, Konstantinápoly és Antiokia  a középkori misekönyvek miniatúráihoz hasonló módon vannak feltüntetve.

·         Talán neki kell tulajdonítanunk néhány keresztény megjelölést is, mint pl. a Mons Olivetti (Olajfák Hegye) Jeruzsálem közelében: „a desertum ubiquadraginta annis erraverunt filii Israel, ducente Moyse” (a sivatag hol, Izrael fiai 40 évig bolyongtak Mózes vezetésével) valamint elellett a „ Mons Syna” (Sinai–hegy) amelyen ez áll: „hic legem aceperunt in monte Syna” („ezen parancsolatot Sina hegyén elfogadták”) végül szent Péter bazilika feliratát: „ad Sanctum Petrum”  („Szent Péternek”).

9 . ábra Silva Vosagus

 

• A helyi Annalesben (Colmariences Minores) az alábbi áll: Anno 1265 mappam mundi descripsi in pelles duodecim pergameni. [10]

 

 

6.6.2       A térkép megtalálója: Konrad Celtes 

 

A középkori másolatot Konrad Celtes /Pickel, Bickel vagy Meisel/ (1459-1508), német humanista és latin költõ, utazásai közben (állítólag Wormsban) valahol  egy könyvtárban találta 1494-ben. Ekkehard Weber szerint egy délnémetországi kolostorban találta és a tulajdonosok tudta nélkül hozta el. Ez lehet az oka annak, hogy nem mondta el a térkép forrását, ugyanis nem szerette volna visszaadni. Wipfeldben, Schweinfurt mellett született 1459 február 1.-én.

Celtes alapította a bécsi udvari könyvtárt és Budán, az olasz irodalmi társulatok mintájára, a Sodalitas litteraria Hungarorumot. Azonban a „Tabula Peutingeriana”-t Ptolemaiosz mûvénél kisebb részletességûnek tartotta és csak két másolatot készített róla. 1508 január 24.-i végrendeletében az augsburgi Konrad Peutingerre hagyta, aki akaratlanul a térkép névadójává vált. Konrad Celtes 1508 február 3.-án meghalt.

 

6.6.3       Konrad Peutinger

Konrad, német régiségbuvár, szül. Augsburgban (magyar nevén Ágosta) 1465 okt. 14., meghalt ugyanott 1547 dec. 28-án. Padovában jogot tanult, egy ideig Rómában tartózkodott, de 1493. szülõvárosába tért vissza, melyet több birodalmi gyûlésen képviselt. I. Miksa császárnak kedves embere és kora egyik kiváló régésze volt. A császár parancsára sok anyagot gyûjtött római feliratok másolataiból, melyeknek egy részét ki is adta (Romanae vetustatis fragmenta 1505 és Inscriptiones Romanae, 1520), a többi kéziratban maradt.

Mint humanista a nõkrõl vallott gondolatai felemelõk. „Mi sem csodálatosabb, mint mikor egy asszony, aki arra született, hogy gyapjúval foglalatoskodjék, végezze a mindennapi munkát, fonjon, szép ruhákat és puha gyolcsot viseljen, a szövés mesterségét gyakorolja, mégis megkísérli, hogy egyenrangú ellenfélként, értelmesen és ékesszólón szócsatába bonyolódjék a legtudósabb férfiakkal, sõt, a gyõzelem pálmáját is magához ragadja.” [11]

Feleségül vette Margareta Welsert Németország egyik leggazdagabb családjából. Margareta Welser folytatta férje mûvét és ránkhagyott egy saját gyûjtésû római feliratgyûjteményt.

 

 

 

6.6.4       A Welser család és térkép kapcsolata

 

A térkép Peutingertõl Marcus Welserhez (szül. 1558, Augsburg polgármestere) került, aki Peutinger feleségének rokona volt. Marcus Welser, egy dúsgazdag augsburgi patricius családból származik, császári tanácsos lett és polihisztor hírében állott. Érdekes tudni róla, hogy egyik testvére András bíboros volt, a másik, Károly, utóbbi a Magyarországon és spanyol földön viselt harcokban tûnt ki.

Marcus Welser elhatározta, hogy kiadja a térképet. Próbaképpen készült 1591-ben egy részleges kiadás Velencében  Alde-éknál.

Késõbb Welser megbízta Abraham Orteliust (1527-1598) az antverpeni nagy kartográfust és térképkiadót, hogy teljes egészében adja ki a térképet.

 

10 . ábra Az Ortelius kiadás

 

 

 Egy rajzot kap vissza, amelyet Johannes Moller készített, és amelyen õ az eredeti térkép méreteit felére csökkentette. Ortelius halála miatt munkája félbe marad, a mûvet Johannes Moretus Fragmenta tabulae antiquae név alatt adta ki végül. Így az elsõ kiadás 1598-ban a Plantinek örökösénél jelenik meg 250 példányban Antverpenben.

11 . ábra A Moretus kiadás

 

6.7       A késõbbi kiadások

 

Ezt követõen a térkép számos másolatáról tudunk, kisebb-nagyobb változtatásokkal és korrektúrákkal, mindig az adott kiadó igényei és elképzelései szerint. Íme néhány példa a térkép további sorsát illetõen.Abraham Ortelius (1527-1592) nyolc szelvényt rajzolt újra Theatrum Orbis Terrarumának Parergon (a történelmi térképek) címû, 1598-as kiadású kötete számára. E római térkép fakszimiléjét a Theatrum egymást követõ kiadásaiban 1612-ig, a Parergonban pedig 1624-ig újranyomták.A Jansoon kiadásban megjelent változaton (1652) az elsõ lapra helyezett nagy cartouche miatt Angliának csak a délkeleti része került ábrázolásra.Késõbb, Franz Christoph von Scheyb (1704-1777) a bécsi könyvtárban lévõ térképet áttetszõ papírra másolta, majd errõl rézmetszetet készített. Ez az 1753-ban kiadott mû az elsõ, az eredetivel megegyezõ méretû kiadás. Ez szolgált alapul egy magyarországi másolat elkészítéséhez is. Katancsich Mátyás Péter ferences szerzetes készítette a hibás névolvasatokat kijavítva. Karacs Ferenc (és Lehnhardt Sámuel) (1770-1838) térkép- és rézmetszõ, a Peutinger-féle térképet 1825-ben rézbe véste, színezését kézi festéssel készítették. Karacsot tartják a 19. század elsõ felében mûködõ legnagyobb és legtermékenyebb magyar térképmetszõnek. A német nyelvû térképek uralma idején magyar névrajzú  térképlapokat készített, hozzájárulva a korszerû magyar nyelvû földrajzoktatás megvalósulásához.

12 . ábra Karacs Ferenc metszete

Püspökladányban született, Debrecenben, Pesten és Bécsben tanult, hazatérve a Léderer-nyomdában helyezkedett el, s nagyszabású térképészeti munkálatokba fogott. Fõ mûve a 21 táblából álló Európa Magyar Atlasza címû munka.

A további kiadások közül megemlíthetjük Ernest Desjardins-ét (1823-1886), amely 1869-1874 között jelent meg Párizsban.

 

13 . ábra Konrad Miller féle kiadás

 

Konrad Miller-ét  (1844-1933) amely Ravensburgban került kiadásra 1887-1888, majd Stuttgartban, 1916-ban és 1962-ben.  Viszonylag friss kiadás az Ekkehard Weber féle, amelyet Grazban adtak ki 1976-ban. Ez fotózási technikával készült.

 

6.8       A kézirat ma

 

Ami a kézirat sorsát illeti, ezt Savoyai Jenõ herceg a Peutinger családtól vásárolta meg. 1738-ban, a herceg könyvtára a bécsi udvar tulajdonába került. Azóta az eredeti Peutinger féle térképbõl 11 lapot Bécsben õriznek, az Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Nationalbibliotek) „Codex Vindobonensis 324” név alatt. A térkép egy sérülése miatt hiányzik róla Írország és Spanyolország. Hogy a további sérüléseket megelõzzék, a kéziratot feldarabolták 11 különálló szelvényre.

 

6.9       A felhasználási területek

 

Térkép mindig készül, ha van célja. Többnyire a különbözõ célokra készült térképek különböznek is egymástól. A „Tabula Peutingeriana” mégis egy olyan térkép, amely mondhatni túlélte a korát. Eredetileg az expanziós, hódító célok kiszolgálására készülhetett, de felhasználhatták a Selyemúttal, keresztes háborúkkal kapcsolatban is. Szolgálta a Szentföldre utazó zarándokok tájékozódását. Ma a történelemkutatásban és a  régészetben használják, hiszen egy letûnt kor értékes öröksége.

 

7          A 2005-ös kiadás

 

Az egyik legrégebbi úttérkép mai változatának elkészítése, egy autótérképeket is szerkesztõ térképésznek több mint megtisztelõ feladat. Ha megvizsgáljuk egy térkép alapadatait, szerkesztését, illetve megjelenítési módját annak függvényében, hogy az analóg, vagy digitális-e (D-digitális, A-analóg), akkor azt a fantasztikus felismerést kapjuk, hogy az eredeti Tabula Peutingeriana a DAA modelt képviseli, míg a mai feldolgozás ADA, amennyiben papírra nyomtatjuk ki, ADD, amennyiben az interneten, vagy egyéb számítógépes alapú eszközön jelenítjük meg.

Fontosnak tartottam, hogy megrajzoljak egy szelvényt a térképbõl, ugyanis úgy gondoltam, hogy lehetõség arra, hogy jobban megértsem a „Tabula Peutingeriana” szerkesztési elvét.

 

 

7.1       A szerkesztés elve és folyamata

 

Újabb nagy változás elõtt állunk, a úttérképek szerkesztésében. Az úttérképek fejlõdése olyan irányba haladt, hogy a pontosság jelentette a hangsúlyt a térképen. Ez oda vezetett, hogy az úttérképeket topográfiai térképekhez hasonlíthatjuk leginkább, némi egyéb a céljának megfelelõ tematikával kiegészítve. Ha összehasonlítjuk a vízrajz és útrajz szerkesztési elvét, a legfontosabb a vízrajz és csak utána következik a generalizálás szabályai szerint az útrajz ábrázolása.

A változás oka az lesz, hogy hamarosan nem csak a térinformatikusok által, az erõteljes mérnöki jelleget magukon viselõ térképek fognak az autós navigációs rendszerekbe kerülni, hanem a térképészek munkái is alkalmasak lesznek erre a feladatra.  Egyre több olyan szoftver készül, mely lehetõvé teszi a térképészek számára a nagyközönség igényeit kielégítõ térképarculat megjelenítése mellett a digitális pontosság megvalósulását és a térképek rajzolatához adatbázis kapcsolását. Ez nem elégíti ugyan ki a GIS rendszerek követelményeit, de egy hagyományos térképhez szokott felhasználó számára a mérnöki térképkörnyezethez képest a megszokotthoz közelibb környezetet teremtve nyújt sokoldalú információt. Tehát a jövõben a térképész feladata szerintem nem a bonyolult adatbázisrendszerek felépítése és térképgenerálása lesz, hanem az, hogy a mindennapi felhasználó számára könnyen használható és olvasható térképeket valósítson meg, a mérnöki pontosság betartása mellett.

Ismét (a „Tabula Peutingeriana”-hoz visszatérve) az útrajz fog elõtérbe kerülni az úttérképek szerkesztésében, a többi jelkulcsi elem pedig háttérbe szorulhat.

 

7.2       Adatgyûjtés

 

Amint sikerült a feltételezett Colmar-i eredetre rátalálnom, megkerestem hazánk, Colmar-i székhelyû tiszteletbeli nagykövetét, Gilbert Müller excellenciás urat, és segítségét kértem, hogy ismertessen össze valakivel, aki jól ismeri a város történetét az 1265-ös év környékén. A nagykövet úr Francis Gueth úrhoz, a Francia Nemzeti Könytár, Colmar városának fõkormányzójához irányított, aki korabeli és a témához köthetõ adatokkal látott el.

7.3       A terület kiválasztása

 

A választás az V. szelvényre esett, ugyanis a mai Magyarország területe e szelvényre esik.

 

14 . ábra A 2005-ös kiadás

 

A szelvényen található és piktogrammal rendelkezõ nevek:

 

Név a térképen	Mai latin használat	Mai névhasználat	Mai ország
Ali Mansur			Tunézia
Amitermio
Andautonia		Šèitarjevo (Velika Gorica)	Horvátország
Aqua Apolinaris		Stigliano	Olaszország
Aqua Passaris
Aquinco		Budapest (Óbuda)	Magyarország
Arabona		Gyõr	Magyarország
Arimino	Ariminum	Rimini	Olaszország
Brigantio	Brigettio	Komárom (Szõny)	Magyarország
Caesena		Cesena	Olaszország
Carnunto		Petronell mellett	Ausztria
Castelo Firmani			Olaszország
Celeia	Celeia	Celje	Slovenia
Chartagine Colon	Carthago	Carthage	Tunezia
Cinona
Emona		Ljubljana	Szlovénia
Firmum (Picenum)		Fermo	Olaszország
Ipponte Diarito		Al Djamur
Mevania		Bevagna	Olaszország
Parentio	Parentium	Porec	Horvátország
Petavione	Poetovio	Ptuj-Pettau	Szlovénia
Pola		Pula	Horvátország
Potentia		Potenza di Porto Recanati	Olaszország
Prifermo
Prviterbo
Ravenna	Ravenna	Ravenna	Olaszország
Roma		Róma	Olaszország
Sardona		Skardin	Horvátország
Savaria		Szombathely	Magyarország
Sbletio	Spoletium	Spoleto	Olaszország
Scarabantio		Sopron	Magyarország
Serna		Serij (Zengg)	Horvátország
Siscia		Sziszek (Sisak)	Horvátország
Tarsatico		Fiume(Rijeca)	Horvátország
Tivoli		Tivoli	Olaszország
Tuder		Todi	Olaszország
Urbesalvia		Urbisablia	Olaszország
Utica Colonia
Vindobona	Vindobona	Bécs	Ausztria
Viruno	Viruno	Zollfeld	Ausztria
Volsinis		Bolsena	Olaszország

 

 

 

7.4       A felhasznált szoftver: OCAD

 

            Az OCAD egy svájci készítésû térképrajzoló szoftver, Hans Steinegger (1948-2004) tájfutó nevéhez kötõdik. Hans Steinegger a 80-as évek végén kifejlesztett egy tájfutó térképek rajzolására alkalmas szoftvert. Az OCAD rövidítés az O, mint orienteering és a CAD, computer aided design, mint számítógépes tervezés szavakból származik.

Az elsõ változatok DOS alatt mûködtek, csak tájfutó térképek készítésére lehetett õket használni. Beviteli eszközként csak digitalizáló táblát lehetett használni. Az elsõ változat, mely mûködött a Windows alatt, az 5.0-ás volt.  Ezt már lehetett digitalizáló táblával és egérrel is használni. Inputként elfogadta a BMP kiterjesztésû raszteres állományt is.

A 6.0 változat lehetõvé tette nem csak tájfutó térképek készítését is, ez jelenleg freeware, azaz ingyenesen letölthetõ és használható. [12]

A program jelenleg két változatban érhetõ el, az egyik a Standard, a másik a bõvebb tudású Professional. A jelenlegi verziószám a 8.13, én viszont a jelenleg béta tesztelés alatt álló 9.00 Test 8 Professional változatot fogom használni.

            Az OCAD legnagyobb elõnye, hogy a térképet nem a hagyományos rajzolóprogramok sematikája alapján kell szerkeszteni, hanem egy általunk készített jelkulcs segítségével. Így a szerkesztés gondolatmenete illeszkedik a térképész gondolkodásmódjához.

            A 9.0-ás változat nyit az internetes alkalmazások felé, a térképeinket megjeleníthetjük az eddigi Java formátumon kívül SVG vagy Flash formátumban is. A térképész gondolkodásmódjához igazodik a kedvenc szimbólum és szimbólum csoportosítási lehetõség is.

 

7.5       A szerkesztés

 

 

Az elsõ lépés az volt, hogy beszkenneltem az Artur Miller fakszimile kiadás térképét. A szkennelést a térkép alakja miatt jelentõs átfedésekkel végeztem egy HP Scanjet 3970 szkenner segítségével.

A végeredmény 19 nagyfelbontású jpg formátumú állomány lett.

Terveim szerint, az általam szerkesztett térkép a „Tabula Peutingeriana” másolata lenne, de nem tökéletes másolat, helyenként ugyanis kissé eltértem az eredeti tartalomtól, többek között azért, mert a másolt anyag névanyaga helyenként olvashatatlan részben vagy teljesen. Ezeken a helyeken amennyire lehetett, igyekeztem meghatározni az adott település nevét.

A szkennelés után az OCAD programban elõkészítettem a térkép rajzolására alkalmas környezetet. Létrehoztam a használni kívánt színeket, és szimbólumokat. A gyakran elõforduló piktogramokat szimbólumként definiáltam és használtam, az egyedi jeleket pedig egyenként megrajzoltam, igyekezve megtartani a „Tabula Peutingeriana” stílusát.

A szerkesztést a keret megrajzolásával, majd az útrajzzal kezdtem és nem a víz és domborzatrajzzal. Ezt azért tettem, mert véleményem szerint a jövõben azon térképi elemek kerülnek pontosan a helyükre, amelyek GPS-el pontosan meghatározhatok, és a modern navigációs rendszerek alapját képezik. Ma a navigáció szempontjából  egy úttérképen a legfontosabb, hogy az utak pontosan a helyükön legyenek ábrázolva és minden egyéb térképi elem ehhez képest eltolódhat. Szerintem ez a római úttérkép igen hasonlatos a ma használt navigációs térképekhez. Mivel az eredeti térkép nagy valószínûséggel útleírásból (mint egy adatbázis) készült valószínû, hogy elõbb az úthálózat vázlata kellett elkészüljön.

A rajzolást a kor és a térkép legnagyobb csomópontjából kezdtem: Rómából. Az úthálózat rajzolásával egyszerre a csomópontokba a megfelelõ szimbólumokat helyeztem el.

A domborzat jelzésére alkalmas halmocskás ábrázolású hegyvonulatokat én is különbözõ színnel ábrázoltam, mivel úgy gondolom, hogy a „Tabula Peutingeriana”-n is valamilyen megkülönböztetési szándékkal rajzolták õket különbözõ színárnyalatokkal.

A digitális változat érdekében, a térkép szerkesztése után elkészítettem a piktogrammal jelzett települések neveinek adatbázisát és hozzárendeltem a térképhez. Ezután az OCAD programmal generáltam a térkép webes változatát. A webes változat képes egy legördülõ menübõl kiválasztott településnév alapján annak helyét a térképen egy nyilacskával megjelölni.

 

 

   

 

 

8          Eredmények

 

Munkám legnagyobb eredményének azt tartom, hogy sikerült olyan információkat találnom, amely az 1507-ben elõkerült térkép keletkezési idejét 1265-re teszi.

Fontos eredmény, hogy megnyílt a lehetõsége, hogy egy ókori térképet digitális eszközökkel vizsgáljunk, mint formailag, mind tartalmilag.

A „Tabula Peutingeriana”-t vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy az úttérképek esetében ma a tematika tökéletességének érdekében, valamint a mérhetõ pontosság miatt felborult a térképszerkesztés hagyományos rendje, ugyanis a tematika (jelen esetben az úthálózat) elhelyezésének pontossága kerül elõtérbe.

 

9          Összefoglalás

 

 

Európában a fontosabb útvonalak már a prehisztorikus idõkben kialakultak. A Római Birodalomban nagyon fontos szerepet kaptak az utak. A Római Birodalmat bemutató úttérképek (itenerarium pictum) nem maradtak meg, mégis van elképzelésünk róluk, ugyanis készült egyikrõl egy másolat, amelyet „Tabula Peutingeriana”-nak nevezünk, a kor mûgyûjtõje az augsburgi Konrad Peutinger, egykori tulajdonosa után.

A t valószínûleg egy Castorius nevû római gromaticus rajzolhatta, aki talán a IV. században élt, ez azonban nem bizonyítható.

Kutatásaim szerint a „Tabula Peutingeriana”-t 1265-ben az elzászi Colmar egyik szerzetese másolta le 12 pergamenlapra. A térkép egy sérülése miatt hiányzik egy lap, amelyen feltételezhetõen Írország és Spanyolország volt ábrázolva. Azóta a megmaradt térképbõl 11 lapot Bécsben õriznek, az Osztrák Nemzeti Könyvtárban (Nationalbibliotek) „Codex Vindobonensis 324” név alatt. Az idõk során további másolatok készültek errõl a példányról.

A „Tabula Peutingeriana” másfélezer évig szinte változatlanul megõrizte formáját, használható volt, és ma is használható lenne, annak ellenére, hogy nem is nevezhetnénk térképnek. Mégis könnyen szerkeszthetnénk belõle egy digitális térképet, ugyanis az elve hasonló a mai autós navigációs térképekéhez.

A „Tabula Peutingeriana”-t rajzolták, egy példányról tudunk. A róla készült, nyomdai eljárással másolatok már akár ezres nagyságrendben készültek, jó néhány száz példányban fennmaradtak. A digitális változat az interneten már több tízezres olvasóhoz fog eljutni.

10     Hivatkozott Irodalom

 

[A.M.P. Ingold, 1894 ] Notice sur L’Église et le Couvent des Dominicains de Colmar, H.Hüffel, Colmar, 1894

[Andrásfai Béla 1983] Gráfelmélet (Folyamok, Mátrixok), Akadémiai Kiadó Budapest, 1983

[Bagrow, L., 1985]The History of Cartography, átdolgozott kiadás 1985

[Beazley, C., The Dawn of Modern Geography, 1905]vol. I, London, 1905

[Bricker, C., Landmarks in Mapmaking, 1968]Amsterdam, 1968

[Brown, L., The Story of Maps, 1949]Boston, 1949

[Dilke, O.A.W., Greek and Roman Maps, 1985]Thames & Hudson Ltd, London, 1985

[Christopher de Hamel, 1992] Medieval Craftsmen: Scribes and Illuminators, British Museum Press London, 1992

[Catalogue Général Des Manuscripts Des biblioteques Publiques De France COLMAR 1969] Paris, Biblioteque nationale, 1969

[Desmond Morris, 1967] The Naked Ape, Laurel, 1980

[Hannelore Sachs 1970] A nõ a reneszánszban, Edition Leipzig, Corvina, Lipcse, Budapest, 1970.

 [Klinghammer István, Pápay Gyula, Török Zsolt, 1995] Kartográfiatörténet Eötvös Kiadó, Budapest, 1995

[Klinghammer István, Papp-Váry Árpád, 1980], Földünk tükre a térkép, Gondolat Kiadó, Budapest, 1980

[Konrad Miller, 1916], Stecker und Schröder, Stuttgart, 1916

[Kovács Ferenc 2002] Közlekedéstan http://zeus.szif.hu/ejegyzet/ejegyzet/kozlekedestan/

[Magyar Nagylexikon, 2003], 17. kötet, Budapest, 2003

[Magyar Néprajz II. Gazdálkodás, 1999]Akadémiai Kiadó, Budapest, 1999

[Tokaji Ildikó, 2003] Magyar Földrajzi nevek a térképen

http://www.duf.hu/kf/nyelvikonf/2003/TI.htm

[Török Zsolt, 2005] Ego sum via, Keresztény utak a modern európai térképészet kialakulásában, Szent helyek a térképeken, Pannonhalma, 2005

[A Pallas Nagy lexikona, 1897] Budapest, 1897

 

11     Ábrajegyzék

 

 

1. ábra A „Tabula Peutingeriana” teljes hosszában......................................................... 12

2. ábra Róma................................................................................................................... 19

3. ábra Konstantinápoly.................................................................................................. 20

4. ábra Antiochia............................................................................................................. 20

5. ábra Hegyek és sivatag................................................................................................ 21

6. ábra Jeruzsálem és az Olajfák Hegye.......................................................................... 22

7. ábra Pompei................................................................................................................. 23

8. ábra a Himalája............................................................................................................ 27

9. ábra Silva Vosagus...................................................................................................... 29

10. ábra Az Ortelius kiadás............................................................................................. 31

11. ábra A Moretus kiadás.............................................................................................. 32

12. ábra Karacs Ferenc metszete..................................................................................... 33

13. ábra Konrad Miller féle kiadás.................................................................................. 34

14. ábra A 2005-ös kiadás............................................................................................... 37